Bejegyzések

Kézen fogva

Emlékszem tegnap, amikor az utcán sietve mentünk valahová, váratlanul megfogtad a kezem. Nem is értettem. Gondoltam, biztosan csak húzol magad után. A házak olyan fura, szürkés fényben úsztak. Meg sem mertem szólalni. Fogtam a kezed. Bár mosolyogva, kérdőn néztem rád, de nem volt válasz. Akkor most tényleg megfogta a kezem. Nyilvánosan. Csak előre néztél. Én többször rád. Hol érdeklődve. Hol csak mosolyogva. -Van ilyen?- kérdeztem magamtól. Hogy valaki megfogja a kezem és melegség tölti be a szívem? Jó így vele menni, sőt büszkeség, hogy vele... Meg sem mertem szólalni. Gondoltam, hogy mondani kellene valamit, de most minden szó olyan értelmetlennek tűnik. -Jaj, csak el ne rontsam- ez volt a második gondolatom. El ne rontsam, mint máskor, és már el is kezdtem félni. -De rajta is múlik. Ha Ő is akarja, nem ronthatjuk el- iszonyúan cikáztak a fejemben a gondolatok, miközben ő annyira természetesen fogta a kezem, mintha ki tudja mióta így járnánk. Csendben mentünk. Se ő, se én nem szóltun

Szerelem a Covid-19 idején*

-Van még időnk? - kérdezed bizonytalanul, rád egyáltalán nem jellemző módon. -Szerinted van?- a szemedbe nézek. Majd a Duna felé fordulunk mindketten. Csend van és hideg. -Olyan igazságtalan ez az egész. Még csak most találtunk egymásra- mondod. Miközben a szemedbe nézek, eszembe jut, nekem alapélményem az, hogy amikor boldog vagyok az életben, akkor mindig történik valami, és a boldog perceknek vége lesz. Mintha valaki figyelne, és amikor a boldogságjelző sípol, akkor megnyomja a gombot. Aztán minden felborul, a tér torzul és egy másik helyen találom magam, idegen emberek között. Biztosan figyel és résen van a gomb kezelője. Gyermekkoromat egy téren töltöttem. Amikor végre kialakult egy jó kis csapat belőlünk, ott lakó gyerekekből, szinte abban a pillanatban ez fel is bomlott. Elköltöztek a barátaim. Egyedül maradtam. Hideg volt a tér, még nyáron is. Pont, mint most. Fáztam. Vagy kamaszkoromban, amikor egyedül ülök a fasornál a padon, mert a többiek elköltöztek, vagy más iskolába ment

Hobbiból szerelem

Amikor csak lehetett, apám műhelyében lógtam. Itt nem kellett viselkedenem. A motorok előírás szerint működtek. Apám mindig csendesen magyarázott. Itt nem volt semmi rossz mozdulat és szó.    Később elvarázsoltak a számítógépek. Összeraktam gépeket. Megtanultam programozni. Elég jól ment. Apa a hardver  összeszerelésben volt otthon.       A hobbiból szerelem lett. Műszaki egyetem. Programozó-mérnöki diploma. De nem is a diploma miatt csináltam, csak többet akartam megtudni a gépekről és a programokról.       Az ismerkedés nem nagyon ment. A csajok kiszámíthatatlanul viselkedtek. Amikor kedves voltam, akkor ellöktek. Amikor nem érdekeltek, akkor persze tapadtak rám. Ki érti ezt? Persze, volt aki tovább is elviselt és elrángatott színházba, meg koncertre. A lányok szerint, jól nézek ki, csak túl egyirányú a gondolkodásom. Még a filmekben is a tudományos fantasztikusak érdekelnek. A divat valami értelmezhetetlen pénzkidobásnak tűnik, mióta felfedezték a farmert. A csajok szerint tú

Barkácsműhely

Kiskoromban boldogan ültem apám műhelyében és néztem, ahogy  ő szerelt. Különböző gépeket álmodott meg, amik könyebbé tették az életünket.  Első lépésként a konyhaasztalon megtervezte a berendezéseket. Ilyenkor hozzá sem lehetett szólni. Mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá beszélek.  Aztán magával vitt abba a boltba, ahol mindenféle csavarokat és kis égőket, villamossági eszközöket lehett vásárolni. Nekem az maga volt a csoda, persze csak apám műhelye után. Imádtam a boltban fogdosni a kis csavarokat, csengőket, motorokat. Ha jól viselkedtem, vett nekem is valamit.  Otthon aztán apám mellett ülve összeszerltem az elemeket a kismotorral, vagy az égőket az elemmel. Apám csak mosolygott, miközben összeheggesztette a gépeit.  Imádtam ezeket a perceket. Persze, beszélni alig beszélt hozzám.  De hát a férfi ember nem sokat beszél. Csak akkor szólt, ha nem jól csináltam valamit. Ilyenkor szelíden elmagyarázta, mi hogyan működik. 

Csomagok

Nem tudom hány éves lehettem, amikor elkezdtem figyelni a felnőtteket. Azt kutattam, hogyan csinálják azt, amit életnek neveznek, mit is jelent nekik élni? Megfigyeltem az embereket, kérdeztem, hallgatóztam, de nem lettem okosabb. Csak úgy természetesen tették a dolgukat, valamiféle hagyományt követve. Sorra kijárták az iskolákat. Aztán családot alapítottak. Volt, aki karriert épített.  Sokan pedig csak túléltek.  Fura halmazállapotú valami lett az emlékeimben családokról, lakásokról, eseményekről, sírásokból és örömből.  Aztán engem is elsodort az élet. Én is tettem, amit kellett. Teltek az évek, nem volt sok idő gondolkodni. Iskolák, vizsgák, döntések. Nem volt sok idő választani. Mintha egy száguldó vonaton ülnék.   Szabályoknak próbáltam megfelelni. A miértekre kerestem a választ, amikre senki sem tudta a feleletet.  Az élet egyre bonyolultabb lett körülöttem. Érzelmileg belekerültem olyan helyzetekbe, amikre nem volt igazán megoldás.  El kellett engednem olyan ember

Valami hajt hozzá

Nyomom a gázt, mintha az életem múlna ezen. Nem tudom, mi van velem. Nem is ismerem ezt a lányt. Csak az elmém játszik velem. Csak egy gyenge mosoly, én nyomom a gázt és repülök.  Hozzá... akit nem ismerek.  Mi ez az egész? Mi játszik velem? Mit képzelek ebbe az egészbe? Hülyeség. Nem szoktam belegondolni. Valaki vagy bejön, vagy nem. Annyira nem teszek bele hangsúlyt. Valahogy csak lesz. Nem túlzom el a történetet. Most meg itt vagyok és rohanok.  Hozzá. Az ismereretlenhez. Nem tudom, mi játszik velem. Mi ez? Varázslat? Sors? Karma?  Most már biztosan meg kell ismernem. Lehet, valami titkos üzenetet kell átadnia. Üzenetet, mely megváltoztatja az életem. Vagy én változtatom meg az ő életét.  Nem tudom, mi ez. De jó nagyon.  Elkéstem. Idegesen csapkodom a kormányt. Aztán ráborulok és sírok. Én. Évek óta nem sírtam. Nem is értem, mi történik?

Hideg eszmélet

Persze, hogy nincs itt! Nincs itt!  Mire gondoltam? Mit akartam? Ó, de hülye vagyok! Bedőlök egy ismeretlen mosolynak. Mert már ennyire vágyom arra, hogy szeressenek, hogy lennék valakié.  Megállok a hideg kőkerítés mellett, ott ahol a múltkor ült. Egy pillanatra leülök a helyére. Aztán összeomlik bennem minden.  Mit akartam?  Szeretni?  Ó, nem jár mindenkinek ez a jutalom...  Aztán a könnyek, mint sűrű fátyol vonják be arcomat. Siratom magam. Mert azt hittem, megérdemelném én is, hogy szeressenek. Én balga azt gondolom, hogy mindig jó voltam és ezért megérdemelném, hogy hozzám is azok legyenek. De nem. Én pedig nem tudok másmilyen lenni. Valami hibás program miatt, valahogy mindig kedves vagyok és próbálok segíteni. Még akkor is, ha nincs jutalom. Kezdek ebbe belefáradni. Egyre többször gondolom azt, hogy igazságtalan ez az egész. Inkább hazamegyek és leszek egyedül.