KÉPmutogató

András bácsi műhelyében ülve megelevenedik a múlt. A fiatalságáról mesél. Merre vitték katonának, mit csináltak...  A nőkről nem beszél. Ettől sokkal szemérmesebb. Nők, hát voltak, persze - mondja. De csak ennyi. Nem mond többet. Csak mosolyog. Igaz, még én sem meséltem semmit. Most indul csak a barátságunk a műhelyben, titkon dohányozna (amiről persze mindenki tud, csak mi érezzük, hogy titok van - én meg hallgatok).  Élvezzük, hogy ketten vagyunk szó szerint az Isten háta mögött. Semmi érdek. Csak a barátság idősíkokat, társadalmi elvárásokat áttörve. A magunk örömére mesélünk. Élvezzük egymás társaságát, ami mások számára érthetetlen.  Egy szép, fiatal nő és a halál tornácán várakozó megtört férfi. Valami megfogott benne. Diót tör nekem. Nagyokat nevetünk. Valahogy megfoghatatlan az egész.  Ajándék.  Talán, hogy olyan szépen beszél a fákról. A fák, az én szerelmeim.  Fura gyermekkori barátságot idéz.  Édesapám erdész barátját,  aki kiskoromban olyan csodálatosan mesélt sz