Az Isten háta mögött, a gyönyörű dombokon túl

András bácsi műhelyében ülve megelevenedik a múlt. A fiatalságáról mesél. Merre vitték katonának, mit csináltak... 
A nőkről nem beszél. Ettől sokkal szemérmesebb. Nők, hát voltak, persze - mondja. De csak ennyi. Nem mond többet. Csak mosolyog. Igaz, még én sem meséltem semmit. Most indul csak a barátságunk a műhelyben, titkon dohányozna (amiről persze mindenki tud, csak mi érezzük, hogy titok van - én meg hallgatok). 
Élvezzük, hogy ketten vagyunk szó szerint az Isten háta mögött. Semmi érdek. Csak a barátság idősíkokat, társadalmi elvárásokat áttörve. A magunk örömére mesélünk. Élvezzük egymás társaságát, ami mások számára érthetetlen. 
Egy szép, fiatal nő és a halál tornácán várakozó megtört férfi. Valami megfogott benne. Diót tör nekem. Nagyokat nevetünk. Valahogy megfoghatatlan az egész. 
Ajándék. 

Talán, hogy olyan szépen beszél a fákról. A fák, az én szerelmeim. 
Fura gyermekkori barátságot idéz. Édesapám erdész barátját, 
aki kiskoromban olyan csodálatosan mesélt szépen mesélt nekem 
az erdőről. Fák és madarak, az én templomom, mohák a köveken. 
Valahogy ezek az emberek mindig annyira elvarázsoltak. 

Hihetetlen, hogy a boldogság mindig akkor és ott talál meg, ahol 
sohasem várod. Ott abban a poros kis műhelyben, egy törékeny 
kisember személyében. Hogy aztán majd kézen fogjon és elrepítsen 
egy olyan dimenzióba, amiről már azt hittem, nem is létezik.