Csomagok

Nem tudom hány éves lehettem, amikor elkezdtem figyelni a felnőtteket. Azt kutattam, hogyan csinálják azt, amit életnek neveznek, mit is jelent nekik élni?

Megfigyeltem az embereket, kérdeztem, hallgatóztam, de nem lettem okosabb. Csak úgy természetesen tették a dolgukat, valamiféle hagyományt követve. Sorra kijárták az iskolákat. Aztán családot alapítottak. Volt, aki karriert épített. 

Sokan pedig csak túléltek. 

Fura halmazállapotú valami lett az emlékeimben családokról, lakásokról, eseményekről, sírásokból és örömből. 

Aztán engem is elsodort az élet. Én is tettem, amit kellett. Teltek az évek, nem volt sok idő gondolkodni. Iskolák, vizsgák, döntések. Nem volt sok idő választani. Mintha egy száguldó vonaton ülnék.  

Szabályoknak próbáltam megfelelni. A miértekre kerestem a választ, amikre senki sem tudta a feleletet. 

Az élet egyre bonyolultabb lett körülöttem. Érzelmileg belekerültem olyan helyzetekbe, amikre nem volt igazán megoldás. 

El kellett engednem olyan embereket, akiktől sohasem akartam elszakadni. Talán, ezek voltak a legnagyobb tanítóim az életben.

A fájdalmak. 

Most sem tudok beletörődni a hiányba. 

Látom az emberi élet stációit, többet átéltem magam is. Valami értelmezhetetlen halmaz állt össze a fejemben ézésekből. 

Mi az, hogy élet? Magam sem tudom megfogalmazni. Talán egy véges filmtekercs, emlékek, álom és gondolatokból. Ölelésekből és fájdalmakból. Amiket, ha kell összecsomagolunk és továbbvisszük magunkkal.