Szétcsúszott érzelmek

Reggel korán keltem, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat. Mégis ott kellett volna aludni abban az északkeleti városban, hogy közelebb legyek ahhoz a hideg, megtört kőkerítéshez. 

Nyomom a gázt, amennyire csak lehet. Félek, nem fogok odaérni. Megint csak csalódást fogok okozni. 

Mint mindig.

Törekszem a jóra, de valahogy állandóan közbejön valami. Annyira szerettem volna egy szép családot. Megadatott. Jött Csongor. Mindenki boldog volt. Úgy éreztem, enyém a világ. Majd kicsúszott a kezemből az irányítás.

Elkezdtem a pénzre hajtani. 

Azt hittem, ha mindent megadok a családomnak, akkor minden rendben lesz. Aztán a sok meló miatt eltávolodtam tőlük. Egyre nőtt a távolság. A végén szétcsúsztak a lapok. Többé már nem lehetett egymáshoz közelíteni az érzéseket. Csongor, a buja göndör fürtöcskéi. Az illata. Istenem, szívfájadalom.
Belőlem aztán vasárnapi apuka lett.
Próbáltam helyrehozni a dolgokat, de a sok sebet már nem lehetett meggyógyítani. 

Kettétört a szívem. Azt hittem többé nem vagyok képes érzelmekre. 

Maradt a meló, a fájdalomban felépített birodalom.
Most itt vagyok egyedül. Talán az a szép meleg mosoly is elveszett. 

Nyomom a gázt. A kőkerítésre gondolok. Arra, hogy mindjárt elmegy előtte, én pedig nem leszek ott. A varázslat megtörik.
Csak rá gondolok. A meleg, biztató mosolyára.