Szerelem a Covid-19 idején*
-Van még időnk? - kérdezed bizonytalanul, rád egyáltalán nem jellemző módon.
-Szerinted van?- a szemedbe nézek. Majd a Duna felé fordulunk mindketten. Csend van és hideg.
-Olyan igazságtalan ez az egész. Még csak most találtunk egymásra- mondod.
Miközben a szemedbe nézek, eszembe jut, nekem alapélményem az, hogy amikor boldog vagyok az életben, akkor mindig történik valami, és a boldog perceknek vége lesz. Mintha valaki figyelne, és amikor a boldogságjelző sípol, akkor megnyomja a gombot. Aztán minden felborul, a tér torzul és egy másik helyen találom magam, idegen emberek között. Biztosan figyel és résen van a gomb kezelője.
Gyermekkoromat egy téren töltöttem. Amikor végre kialakult egy jó kis csapat belőlünk, ott lakó gyerekekből, szinte abban a pillanatban ez fel is bomlott. Elköltöztek a barátaim. Egyedül maradtam. Hideg volt a tér, még nyáron is. Pont, mint most. Fáztam.
Vagy kamaszkoromban, amikor egyedül ülök a fasornál a padon, mert a többiek elköltöztek, vagy más iskolába mentek tanulni. Belém mélyen hasít a hiány...
- Én ismerem ezt. Alapélményem.- mondom halkan. Ő csendben bólogat. A Duna lassan, nehézkesen folyik. Ez az egész annyira lehetetlen. Több csalódás után, már nem is reménykedve egyszer csak összefutunk. Én mar feladtam, nem hittem abban, hogy találok valakit, akit még szerethetek.
-Én nem hittem, hogy találok valakit...- mondod.
Már mindketten feladtuk a társkeresést, amikor szó szerint egymásba botlottunk; vicces módon egymásnak mentünk az utcán. Én szokásos módon a felhőket bámultam séta közben, te meg épp letekintettél a telefonodba. És bumm, jól egymásnak mentünk. Még szerencse, hogy volt annyi lélekjelenléted, hogy elkapj, mielőtt a földre estem volna.
Akkor éppen egyikünk sem gondolkodott kapcsolatban. Ott is akartuk hagyni az egészet. Amúgy is reménytelennek tűnt, mivel nem is egy városban éltünk.
Ráadásul, még jön ez a lehetetlen vírus és mindent megváltoztat. Hirtelen elválaszt bennünket a távolság, és az idő. Mindketten úgy gondoljuk, hogy jobb is, mert nem akartunk belemenni egy kapcsolatba, egyáltalán nem is akartunk kapcsolatot.
És akkor bumm! Ott álltunk egymással szemben és éreztük, hogy nem tudunk továbblépni. Valami odaragasztott bennünket az aszfalthoz. Bambán néztünk egymás szemébe. Mind a kettőnk agya tiltakozott az érzés ellen. De a szívunk.... az a buta, fúj!, már nem engedett.
Annyira nevettünk, be kellett ülni valahová, feleleveníteni az élményt. Te magabiztosan vicceltél; hogy biztosan direkt csináltam., mert megtetszettél nekem. Én meg mondtam, hogy majdnem fej bevertelek a táskámmal az ijedség miatt. Annyira nevettünk, a pincér furán méregetett. Majd elkísértél, mert nem akartad, hogy másnak is nekimenjek. Azután csak vártam a hívásod, ami szinte azonnal megérkezett.
Erre amikor az ismerkedés szakaszában járunk, jön ez a vírus.
Majd részleges kijárási tilalom. Senki sem tudja, hogy mi lesz. Ez az egész félelmetes. Bezárnak az iskolák és a munkahelyek. Csak sejtjük, hogy jobb, ha komolyan vesszük a járványt. A média nem hiába riogat. A városok kiürülnek. Az emberek a szobájukba zárkóznak. Félünk.
Valahol örülünk is az elszakadásnak. Nincs ez a macera, ami az ismerkedéssel jár. Akkor most lehet szakítani és ráfogni a vírusra. Jobb is így. Menjünk tovább. Sokkal kényelmesebb.
Már mindketten berendezkedtünk a magányra. Amit itt a csendes Duna parton, pedig mindjárt ki is mondunk egymásnak.
Csak a kezed, azt nem tudom elengedni, ahogy te sem az enyémet.
*(A cím miatt ne haragudj Márquez! De nem lehetett kihagyni. Persze, soha nem érek fel Hozzád. Ezt mindketten tudjuk. Örök tisztelet neked! Mosolyogj, én szeretlek!)