Kézen fogva
Emlékszem tegnap, amikor az utcán sietve mentünk valahová, váratlanul megfogtad a kezem. Nem is értettem. Gondoltam, biztosan csak húzol magad után.
A házak olyan fura, szürkés fényben úsztak.
Meg sem mertem szólalni. Fogtam a kezed. Bár mosolyogva, kérdőn néztem rád, de nem volt válasz. Akkor most tényleg megfogta a kezem.
Nyilvánosan.
Csak előre néztél. Én többször rád. Hol érdeklődve. Hol csak mosolyogva.
-Van ilyen?- kérdeztem magamtól. Hogy valaki megfogja a kezem és melegség tölti be a szívem? Jó így vele menni, sőt büszkeség, hogy vele... Meg sem mertem szólalni. Gondoltam, hogy mondani kellene valamit, de most minden szó olyan értelmetlennek tűnik.
-Jaj, csak el ne rontsam- ez volt a második gondolatom. El ne rontsam, mint máskor, és már el is kezdtem félni.
-De rajta is múlik. Ha Ő is akarja, nem ronthatjuk el- iszonyúan cikáztak a fejemben a gondolatok, miközben ő annyira természetesen fogta a kezem, mintha ki tudja mióta így járnánk.
Csendben mentünk. Se ő, se én nem szóltunk. Éreztem, hogy jó. Úgysem tudok mit mondani, de nem is kell...
Boldogan suhantam vele. Oly régóta nem volt ilyen élményem, hogy boldog vagyok, csak attól, hogy kézen fogva mehetek azzal a férfival, akitől gyorsabban ver a szívem. Egyben büszkeség, hogy vele... Akivel minden annyira természetes és jó, mintha mindig így lett volna.