KÉPmutogató

Szilveszter éjszakája mindig különleges. Egy küszöb, a kezdet és a vég között. Persze, csak virtuálisan, mert az életünk ugyanúgy folytatódik. És mégis. Ez a nap a kiszámíthatatlan, és a megjósolhatatlan pillanatok sorozata. Amikor még minden utoljára jól összekeveredik, hogy aztán úgy maradjon az idők végezetéig. Az angyal varázsport szór szét a város felett. Amitől mindenki megittasul. A téli hidegben a kisváros főterére özönlik a nép. A koncert hangjai betöltik a teret. A petárdák zajában próbálom leolvasni a szádról a szavakat. Szilveszter éjjelén az angyal varázsport szór szét a kisváros főterén és megállítja az időt. Abban a varázsos pillanatban mindenki megfogja valaki kezét. Akkor légyszi, légyszi imádkozz értem, hogy ebben a rohadt életben egyszer a megfelelő férfi kezét fogjam meg a sötétben, és vége legyen minden szenvedésnek. Amit persze sosem tudtam megtenni, mert mindig annyira hülye voltam... és rosszul választottam. Ami ezen a varázsos estén is nagyon sanszos. Szilve

Megint egy magányos karácsony. Család van, ami körülvesz, de a szívem ritmusát nem lükteti vissza másé. Valamit ebben az évben is elrontottam. Olyat akartam, ami az enyém nem lehet. Butaság ez, mindig is tudtam. Mégsem tehettem ellene semmit.  Most éjszaka van. Pokrócba csavarva ülök a nappaliban és a sötét szobában a karácsonyfát bámulom. Ahogy kiskoromban is, számtalanszor. Akkor varázslat volt, most számadás. Az elvesztegetett idő és tettek számadása. Nincs ebben semmi félelem. Rezignált vagyok.  Ahogy közeleg az éjfél, valami pici fény vetül a csúcsdíszre. Próbálom megkeresni a forrását, de nem találom. Csendben figyelek. Biztosan a fáradság teszi, de a csúcsdísz egyre fényesebb. Lassan világít. Én forgolódom, esküszöm nem értem az egészet. Valaki rossz tréfát űz velem szenteste, gondolom és bosszankodom. De a fény csak erősödik. Megmerevedek. Tudom, most kellene kiszaladnom, de nem tudok. Most már odanyom a várakozás.  A fény eléri a végső pontot. Szikrázóan fényes. Megszól

A sok-sok hosszú és magányos este után, valaki vadul nyomja a csengőt. A barátnők tapadnak a gombra. Kiabálnak a mikrofonba, hogy most azonnal kapjak fel valami meleget, és futás....  El kell mennünk  adventezni! Az utcán önfeledten ölelgetnek és hangosan nevetnek. Valahogy felvillanyozza őket az ünnep. Az adventi vásárban forralt bort iszunk, aszalt gyümölcsökkel megbolondítva. Annyira finom, nem tudunk neki ellenállni. Csak még és még! Biztosan nagyon szépen mosolygunk, mert a srác a poharakat teleszedi finom gyümölcsökkel.  Ide még visszajövünk, fogadkozunk.  Aztán a forró boros poharakkal az ismerősöknek áldott adventet kívántunk. Mindenki mosolyog. Most valahogy egy kicsit összeérnek a lelkek. A fákra tekert fények visszatükröződnek a szemünkben.    A forró bor hatása alatt megvalljuk, ezen a télen egyedül leszünk. Pont az ünnepekre lettünk szinglik. Rossz most ezt beismerni. Fáj a csalódás, a szeretet ünnepét kiürült szívvel várni. Valami elromlott, keressük a magyarázatot. Elr

Köddel betakart régi kastélyban ülünk. Kár, hogy lassan az enyészeté ez a csodás épület. Freskóit a pára nyaldossa. A fagyás torzítja el az alakok arcát. Benn a melegben beszélgetés folyik, fontos dolgokról. Nem is lehet ezt sokáig bírni. Ki kell szökni... Kinn régi barát kérdez valakiről, akit minden erőmmel próbálok kiradírozni a szívemből. Úgy döntöttem, jobb ha a vele kapcsolatos szép emlékeket is törlöm. Kár értük, de csak így lehetséges a felejtés. Hogy mért nincs a szívemen egy delet gomb? Használnám rendesen.  Régi közös barát szavaiból derül ki, mennyire félreérthető az egész történet. Mennyire más oldalról közelítettünk. Milyen másképp voltak értelmezve a történések. A hermeneutikusok mégsem beszéltek hülyeségeket...  Rácsodálkozás dolgokra. Próbálom ebből az új dimenzióból átértelmezni az eddigieket. Továbbra sem értem. Ha mégis annyira számítok, akkor mért nem voltak lépések? Mirefel ez a sok hallgatás? De már nincs erőm ehhez. Elmérted az időt. Rosszul számítottál k

A mai kultúra a tökéletességről szól.  A magazinokból tökéletes csajszik mosolyognak a tökéletes fogsorukkal, és a fiúknak kidagadnak az izmaik az oldalakról. A tévében a tökéletesre megcsinált sztárocskák gagyognak tökéletesen hülyeségeket. Arról, hogy tökéletesen kell megjelenned. Viselkedni mindig adekváltan. Ha sikeres és népszerű akarsz lenni, akkor adsz ezekre a dolgokra. A megjelenésedben, hogy a legújabb divat szerint öltözöl. A legmenőbb órát viseled. Persze a telód, na az a legfontosabb. Hogy a tested legyen abszolút szimmetrikus, meg arányos, mert azt látjuk szépnek. A hajad, a körmöd. A kocsid. A lakásod. A gyereked. A legtutibb iskolákat végezd. A legmenőbb munkahelyekre juss be. És keress annyit, amennyit csak bírsz. A legmenőbb szórakozóhelyeken üsd ki magad péntek esténként.  Mert csak így lehetsz tökéletes. Így lesz tök sok barátod, a legjobb csajod/pasid.  Aztán amikor egy nap hazaesel a minimal lakásodba, és a fáradságtól már be sem tudod kapcsolni az ultr

András bácsi műhelyében ülve megelevenedik a múlt. A fiatalságáról mesél. Merre vitték katonának, mit csináltak...  A nőkről nem beszél. Ettől sokkal szemérmesebb. Nők, hát voltak, persze - mondja. De csak ennyi. Nem mond többet. Csak mosolyog. Igaz, még én sem meséltem semmit. Most indul csak a barátságunk a műhelyben, titkon dohányozna (amiről persze mindenki tud, csak mi érezzük, hogy titok van - én meg hallgatok).  Élvezzük, hogy ketten vagyunk szó szerint az Isten háta mögött. Semmi érdek. Csak a barátság idősíkokat, társadalmi elvárásokat áttörve. A magunk örömére mesélünk. Élvezzük egymás társaságát, ami mások számára érthetetlen.  Egy szép, fiatal nő és a halál tornácán várakozó megtört férfi. Valami megfogott benne. Diót tör nekem. Nagyokat nevetünk. Valahogy megfoghatatlan az egész.  Ajándék.  Talán, hogy olyan szépen beszél a fákról. A fák, az én szerelmeim.  Fura gyermekkori barátságot idéz.  Édesapám erdész barátját,  aki kiskoromban olyan csodálatosan mesélt sz

Füstös teraszon ülve az élet értelméről beszélgetve, soha nem jutunk sehová. Megöl lassan a hiány. Minek ez? Zárjuk be ezt az ajtót. Hagyni, had nyíljon másik. Elfutni attól, ami már úgysem vezet sehová. Mindig elszúrtam vele. Nem tudatosan. Valahogy mégis. Ő türelmes volt. Most mégis elszakadt ez a fura finom szövet. A pici hasadékokon új emberek szivárogtak be. Mások. Ideig-óráig hittünk is szerelmet. Aztán megint csak összehasonlítok, veled. Elkezdel hiányozni. Én is neked. Meg is próbáljuk. De azokat a pici szálkihúzódásokat, mintha már nem lehetne pótolni. Vagy szerezzek arany szálat? Nem tudom. Még érdemes?  Talán, ha végleg bezárnánk ezt a nyikorgó ajtót.  Forró a testem. A déli nap sugarait őrzi még a bőröm...