Csúcsdísz
Megint egy magányos karácsony. Család van, ami körülvesz, de a szívem ritmusát nem lükteti vissza másé. Valamit ebben az évben is elrontottam. Olyat akartam, ami az enyém nem lehet. Butaság ez, mindig is tudtam. Mégsem tehettem ellene semmit.
Most éjszaka van. Pokrócba csavarva ülök a nappaliban és a sötét szobában a karácsonyfát bámulom. Ahogy kiskoromban is, számtalanszor. Akkor varázslat volt, most számadás. Az elvesztegetett idő és tettek számadása. Nincs ebben semmi félelem. Rezignált vagyok.
Ahogy közeleg az éjfél, valami pici fény vetül a csúcsdíszre. Próbálom megkeresni a forrását, de nem találom. Csendben figyelek. Biztosan a fáradság teszi, de a csúcsdísz egyre fényesebb. Lassan világít. Én forgolódom, esküszöm nem értem az egészet. Valaki rossz tréfát űz velem szenteste, gondolom és bosszankodom. De a fény csak erősödik. Megmerevedek. Tudom, most kellene kiszaladnom, de nem tudok. Most már odanyom a várakozás.
A fény eléri a végső pontot. Szikrázóan fényes. Megszólalnék, de nem tudok. Ekkor a csúcsdísz angyallá válik és lelép a fáról. Csillagok csillognak fehér ruháján. Olyan, mint álmaimban. Hangja jóságos és szelíd.
-Mit kérnél, ha csak egy kívánságodat teljesíthetném? - kérdezi. Bambán nézek rá. Most biztosan álmodok. Aztán a következő gondolatom a világbéke, meg az éhínség eltörlése. De akkor érzem, a szívem már felelt, s nem tagadhatom. Fáj is gyarlóságomat beismerni. Szégyellem magam.
De ha ma éjszaka téged is meglátogat az angyal, tudom könnyes szemekkel te is ugyanazt kéred...