KÉPmutogató

Amikor korán reggel átvágsz a történelmi kisváros főterén. Takarítják. Gondos kezek sepregetik. Te az idővel harcolsz. Megint közel vagy a késéshez. Felnézel a várra. Igen, minden rendben. Egyenletesen lélegzel. Szürke köveken koppan a cipőd sarka.  Imádom ezt az érzést, amikor az első hideg levegő nyomja a mellkasomat. Nyomja a főtér gránit burkolatát. Mintha minden vibrálna ebben a hideg rezgésben. Megfoghatatlan. Talán el sem tudom neked mesélni ezt az élményt. Csak olyan jó, megfoghatatlan, ahogy beburkolja a hideg a testemet. Minden szürke, kékesszürke, barna árnyalatban úszik. Csak a piros táskám villan ki a képből.  Este begyújtod a kandallót. Bort forralsz. A tűz mellett ülünk ketten.  Most van a szembenézés ideje.  Az elengedésé.  Olyan sokat harcoltunk. Semmi értelme. Hallod?  Most már ki tudjuk mondani, hogy én többet akarok, és te ezt nem tudod megadni nekem. Gyáva vagy? Félsz feladni az eddigi életedet? Vagy nem szeretsz eléggé? Nem mered magadnak sem bevall

Néha olyan bőkezű az élet. Csak repülsz, sugárzol. Mindenki megjegyzi. Máskor meg mindent elvesz. Ledob a mélybe és megtapos. Valahogy ezeket mindig, mindig egyszerre teszi. Vagy ad, vagy elvesz. Semmi kiegyenlítődés. Van, amikor minden megvan, máskor meg semmi.  Most a semmi van. Nagy üresség közepén ülök egyedül, s várok. Hogy mire? Szebb napokra? Vagy egyszerűen csak a változásra? Valakire? Fuldoklom. Fejem a víz alatt. Kilátás semmi. És az a valaki, aki számított, akiért dobogott a fél szívem, most ellöki a kezem. Persze, mikor is tenné? Mindig így tesz, amikor baj van. Ugyan, mért csodálkozom ezen? A kórház előtt is otthagyott a nagy táskával, a halál kapujában. Most mért tenne másként, ha akkor is rendjén valónak érezte azt? Inkább a fejem nyomja a víz alá. Biztosan azt gondolja, kibírom. Kibírom, persze. De a közös óránk már visszafelé számol. Alig vannak már percek rajta. Lehet, jobb is így. Oly sok fájdalmat okozott önzésével. Ugyan, mit sajnálok rajta, egyik bar

A boldogság ellopott pillanatokban lakik, az ellopott időben.  Kocsiba ülsz. Vezetsz 2 órát, csak hogy valakivel találkozz, aki fontos neked. Mert aki igazán fontos, attól nem sajnálsz semmit. Érte az ember bármit megtesz.  Kocsiba ülsz, vezetsz 2 órát. Csak hogy találkozz valakivel, akit már régen nem láttál. A találkozás feltölt szeretettel. Fontos neked, és most sír a telefon másik végén. Azt mondja, becsapták és közben nagyokat fúj a zsebkendőjébe. Virágot és sütit viszel neki. Ezt még Tőle sose kapta, hüppögi. Neked meg a szíved szakad belé, hogy ő ettől csak többet és szebbet, meg a világ minden kincsét. A szíved szakad a zokogásába. Milyen hülyeség, hogy elválaszt tér és idő. Ez ellen már tenni nem lehet. Marad ez az ellopott néhány óra.A megállított idő. Örök barátság köt vele össze. Több nem lehet, mert már minden ellene játszik. A tér és idő nagy úr, felrúgni nem lehet.  Kocsiba ülsz, pedig repülnél, mert ő sír, fájdalma beléd mar.  Majd átöleled, ha ott leszel. Kic

Azt mondod, valami melankólia árad belőlem. Vidám vagyok, sokat nevetek és mégis. Talán az, hogy már egészen kicsi korom óta tudom, tényleg tudom, hogy a most és az itt mellett van egy párhuzamos világ. Nem, sosem féltem tőle. Egyszerűen tudtam, hogy létezik. Nálunk a halál sosem volt tabu. Valahogy az is benne volt a mindennapjainkban. Ahogy az állatok is elpusztultak körülöttünk, annyira volt természetes, hogy az is elmegy, akinek lejárt az ideje. Szerencsére kiskoromban csak olyan ment el a családból, rokonságból akinek tényleg lejárt az ideje. Megkímélt a Jóisten. Nem volt idő előtti halál.  Az csak később lett... A legkedvesebb barátnő személyében. Megannyi emlék és titok őrzője. Feldolgozhatatlan. Értelmezhetetlen. Ahogy ülünk a Népkertben és olyan titkokat mesélünk egymásnak, amit a saját édesanyánknak sem soha. Pedig mindketten szerettük az anyukánkat. Most, valahogy ezen az estén itt vagy velem. Igen, talán azért is, mert pár napja még én is a halál kapujában álltam. Vagy

Azt mondja, sokat gondolkodik azon, hogy mi vagy te neki. Eddig azt hitte, még több türelemre fogod tanítani. Pedig eddig is türelmes volt. Elfogadod, bár nem mindig tudsz ezzel egyetérteni.  Aztán rájössz, hogy te nem a türelem vagy számára. Te az igazság vagy. Ezért küldtek. Meg kell tapasztalnia, hogy az igazság nem fényes és csillogó. Igen, szép és fiatal vagy. Az utcán gyönyörködnek benned a férfiak. Mondhatni csillogsz és fényed is van. De ez a belső tisztaságból áramlik. Maga az igazság, kopott és sokszor nem fényes. Kimondod a dolgokat. Nem hízelegsz. Nem keltesz hiú reményeket. Őszintén elmondod a véleményed és a tapasztalatod. Ami sokszor fájóan éles. Igen, célravezetőbb lenne ha te is hízelegnél. Ha olyan oldalad mutatnád, ami nincs. Biztosan elkápráztatnád talmi fényeddel. De te nem teszed, mert ez nem te vagy. Az igazság nem fényes, hanem kopott pici gömb, amit most belerejtettek a zsebébe, elbújtattak a gondolatai közé. Nem tud hová tenni. Egyszer csak ott lettél, és m

Van, amikor megtalál egy rossz mondat, amit sehová sem tudsz beilleszteni a világodban. Mert olyan sok mindent kellene elmagyarázni. Amikor már magyarázni kell, akkor már régen rossz. Most kezdj beszélni arról, hogy a nőket tisztelni kell. Mert igen is, a két nem közül ők hozzák a nagyobb áldozatot a világért. Tudom, ezzel nem mindenki tud azonosulni. A nőket tisztelni illene. Az áldozatért, önmagukért. Azért a csodáért, amit a világnak adnak. A varázslatért. Mert új életet adnak a világnak, akit önzetlenül felnevelnek. Magukat sokszor háttérbe szorítva, elnyomva. Nem beszélünk úgy róluk, mint szexuális tárgyakról. Aki nem érzi ezt, annak úgysem érnek semmit ezek a szavak. De mit is várhatnánk, attól a civilizációtól, ahol a nőt eleve bűnösnek nyilvánították. Minden rossz okozójaként állítva pellengérre. A mitikus világban még tudták, hogy a legnagyobb érték a nő. Mert új életet ad. Nélküle nincs születés és élet. A nő az élet. Ha végre megtanulnánk megbecsülni, akkor az egész

Szilveszter éjszakája mindig különleges. Egy küszöb, a kezdet és a vég között. Persze, csak virtuálisan, mert az életünk ugyanúgy folytatódik. És mégis. Ez a nap a kiszámíthatatlan, és a megjósolhatatlan pillanatok sorozata. Amikor még minden utoljára jól összekeveredik, hogy aztán úgy maradjon az idők végezetéig. Az angyal varázsport szór szét a város felett. Amitől mindenki megittasul. A téli hidegben a kisváros főterére özönlik a nép. A koncert hangjai betöltik a teret. A petárdák zajában próbálom leolvasni a szádról a szavakat. Szilveszter éjjelén az angyal varázsport szór szét a kisváros főterén és megállítja az időt. Abban a varázsos pillanatban mindenki megfogja valaki kezét. Akkor légyszi, légyszi imádkozz értem, hogy ebben a rohadt életben egyszer a megfelelő férfi kezét fogjam meg a sötétben, és vége legyen minden szenvedésnek. Amit persze sosem tudtam megtenni, mert mindig annyira hülye voltam... és rosszul választottam. Ami ezen a varázsos estén is nagyon sanszos. Szilve