Valamennyi idő...

Azt mondod, valami melankólia árad belőlem. Vidám vagyok, sokat nevetek és mégis. Talán az, hogy már egészen kicsi korom óta tudom, tényleg tudom, hogy a most és az itt mellett van egy párhuzamos világ. Nem, sosem féltem tőle. Egyszerűen tudtam, hogy létezik. Nálunk a halál sosem volt tabu. Valahogy az is benne volt a mindennapjainkban. Ahogy az állatok is elpusztultak körülöttünk, annyira volt természetes, hogy az is elmegy, akinek lejárt az ideje. Szerencsére kiskoromban csak olyan ment el a családból, rokonságból akinek tényleg lejárt az ideje. Megkímélt a Jóisten. Nem volt idő előtti halál. 

Az csak később lett...

A legkedvesebb barátnő személyében. Megannyi emlék és titok őrzője. Feldolgozhatatlan. Értelmezhetetlen. Ahogy ülünk a Népkertben és olyan titkokat mesélünk egymásnak, amit a saját édesanyánknak sem soha. Pedig mindketten szerettük az anyukánkat. Most, valahogy ezen az estén itt vagy velem. Igen, talán azért is, mert pár napja még én is a halál kapujában álltam. Vagy csak bárgyú emberi gondolattal hittem, hogy ott vagyok. Fenn meg mosolyog a Jóisten: hol voltál te? 

Hát én még kaptam időt. Valamennyit. Vagy azt hiszem. 

Csak tudjam használni. Tudjam jóra fordítani. De megyek, csak megyek a hülye fejem után. Valahogy nem hazudtolja meg önmagát senki. Pedig sokszor érzem azt, hogy túlrohan rajtam az életem. Nem értem, mi történik. Most meg kellene állni és csendben várni. Kaptam most valakit is hozzá, akinek lételeme a nyugalom. Szóval, tanítóm is akadt. Bár, több ez, mint tanítás. Megmagyarázhatatlan kapcsolat. Mind a ketten érezzük. Néha meg is ijedek ettől. Félelmemben, mert annyira gyáva vagyok, elszakítanám a köteléket, de nem lehet. Nem emberi kéz fonta össze a két lelket. Veled kell maradni, ameddig meg nem tanuljuk mindketten a leckét. Idő is van rá mérve, valamennyi.