Hideg levegőt nyom a kisváros terére az ősz

Amikor korán reggel átvágsz a történelmi kisváros főterén. Takarítják. Gondos kezek sepregetik. Te az idővel harcolsz. Megint közel vagy a késéshez. Felnézel a várra. Igen, minden rendben. Egyenletesen lélegzel. Szürke köveken koppan a cipőd sarka. 

Imádom ezt az érzést, amikor az első hideg levegő nyomja a mellkasomat. Nyomja a főtér gránit burkolatát. Mintha minden vibrálna ebben a hideg rezgésben. Megfoghatatlan. Talán el sem tudom neked mesélni ezt az élményt. Csak olyan jó, megfoghatatlan, ahogy beburkolja a hideg a testemet.
Minden szürke, kékesszürke, barna árnyalatban úszik. Csak a piros táskám villan ki a képből. 

Este begyújtod a kandallót. Bort forralsz. A tűz mellett ülünk ketten. 

Most van a szembenézés ideje. 

Az elengedésé. 

Olyan sokat harcoltunk. Semmi értelme.
Hallod? 

Most már ki tudjuk mondani, hogy én többet akarok, és te ezt nem tudod megadni nekem. Gyáva vagy? Félsz feladni az eddigi életedet? Vagy nem szeretsz eléggé? Nem mered magadnak sem bevallani. 

Olyan tompán koppan a hidegben a a tér köveihez a cipőm sarka. 

A vár, igen. Minden rendben. Beszívom mélyen a hideg levegőt. Majd lassan kilélegzem. 

A vár a helyén.
Dobó István is ugyanúgy áll a tér közepén. Kezében kard.
De hozzám mindig sokkal közelebb állt Ikarusz, aki a kedvenc gimnáziumom előtt repkedett szoborrá merevítve. Mert én is inkább álmodozó, sem mint hős harcos...  

Csak hidegebbre fordult az idő. Talán nehezebb lett megbocsájtani. Mélyebb jelentést kapott a kimondott szó. A téllel nem lehet játszani. Ha nincs tüzelőd, minden elveszett...