KÉPmutogató

Köddel betakart régi kastélyban ülünk. Kár, hogy lassan az enyészeté ez a csodás épület. Freskóit a pára nyaldossa. A fagyás torzítja el az alakok arcát. Benn a melegben beszélgetés folyik, fontos dolgokról. Nem is lehet ezt sokáig bírni. Ki kell szökni... Kinn régi barát kérdez valakiről, akit minden erőmmel próbálok kiradírozni a szívemből. Úgy döntöttem, jobb ha a vele kapcsolatos szép emlékeket is törlöm. Kár értük, de csak így lehetséges a felejtés. Hogy mért nincs a szívemen egy delet gomb? Használnám rendesen.  Régi közös barát szavaiból derül ki, mennyire félreérthető az egész történet. Mennyire más oldalról közelítettünk. Milyen másképp voltak értelmezve a történések. A hermeneutikusok mégsem beszéltek hülyeségeket...  Rácsodálkozás dolgokra. Próbálom ebből az új dimenzióból átértelmezni az eddigieket. Továbbra sem értem. Ha mégis annyira számítok, akkor mért nem voltak lépések? Mirefel ez a sok hallgatás? De már nincs erőm ehhez. Elmérted az időt. Rosszul számítottál k

A mai kultúra a tökéletességről szól.  A magazinokból tökéletes csajszik mosolyognak a tökéletes fogsorukkal, és a fiúknak kidagadnak az izmaik az oldalakról. A tévében a tökéletesre megcsinált sztárocskák gagyognak tökéletesen hülyeségeket. Arról, hogy tökéletesen kell megjelenned. Viselkedni mindig adekváltan. Ha sikeres és népszerű akarsz lenni, akkor adsz ezekre a dolgokra. A megjelenésedben, hogy a legújabb divat szerint öltözöl. A legmenőbb órát viseled. Persze a telód, na az a legfontosabb. Hogy a tested legyen abszolút szimmetrikus, meg arányos, mert azt látjuk szépnek. A hajad, a körmöd. A kocsid. A lakásod. A gyereked. A legtutibb iskolákat végezd. A legmenőbb munkahelyekre juss be. És keress annyit, amennyit csak bírsz. A legmenőbb szórakozóhelyeken üsd ki magad péntek esténként.  Mert csak így lehetsz tökéletes. Így lesz tök sok barátod, a legjobb csajod/pasid.  Aztán amikor egy nap hazaesel a minimal lakásodba, és a fáradságtól már be sem tudod kapcsolni az ultr

András bácsi műhelyében ülve megelevenedik a múlt. A fiatalságáról mesél. Merre vitték katonának, mit csináltak...  A nőkről nem beszél. Ettől sokkal szemérmesebb. Nők, hát voltak, persze - mondja. De csak ennyi. Nem mond többet. Csak mosolyog. Igaz, még én sem meséltem semmit. Most indul csak a barátságunk a műhelyben, titkon dohányozna (amiről persze mindenki tud, csak mi érezzük, hogy titok van - én meg hallgatok).  Élvezzük, hogy ketten vagyunk szó szerint az Isten háta mögött. Semmi érdek. Csak a barátság idősíkokat, társadalmi elvárásokat áttörve. A magunk örömére mesélünk. Élvezzük egymás társaságát, ami mások számára érthetetlen.  Egy szép, fiatal nő és a halál tornácán várakozó megtört férfi. Valami megfogott benne. Diót tör nekem. Nagyokat nevetünk. Valahogy megfoghatatlan az egész.  Ajándék.  Talán, hogy olyan szépen beszél a fákról. A fák, az én szerelmeim.  Fura gyermekkori barátságot idéz.  Édesapám erdész barátját,  aki kiskoromban olyan csodálatosan mesélt sz

Füstös teraszon ülve az élet értelméről beszélgetve, soha nem jutunk sehová. Megöl lassan a hiány. Minek ez? Zárjuk be ezt az ajtót. Hagyni, had nyíljon másik. Elfutni attól, ami már úgysem vezet sehová. Mindig elszúrtam vele. Nem tudatosan. Valahogy mégis. Ő türelmes volt. Most mégis elszakadt ez a fura finom szövet. A pici hasadékokon új emberek szivárogtak be. Mások. Ideig-óráig hittünk is szerelmet. Aztán megint csak összehasonlítok, veled. Elkezdel hiányozni. Én is neked. Meg is próbáljuk. De azokat a pici szálkihúzódásokat, mintha már nem lehetne pótolni. Vagy szerezzek arany szálat? Nem tudom. Még érdemes?  Talán, ha végleg bezárnánk ezt a nyikorgó ajtót.  Forró a testem. A déli nap sugarait őrzi még a bőröm...