KÉPmutogató

András bácsi műhelyében ülve megelevenedik a múlt. A fiatalságáról mesél. Merre vitték katonának, mit csináltak...  A nőkről nem beszél. Ettől sokkal szemérmesebb. Nők, hát voltak, persze - mondja. De csak ennyi. Nem mond többet. Csak mosolyog. Igaz, még én sem meséltem semmit. Most indul csak a barátságunk a műhelyben, titkon dohányozna (amiről persze mindenki tud, csak mi érezzük, hogy titok van - én meg hallgatok).  Élvezzük, hogy ketten vagyunk szó szerint az Isten háta mögött. Semmi érdek. Csak a barátság idősíkokat, társadalmi elvárásokat áttörve. A magunk örömére mesélünk. Élvezzük egymás társaságát, ami mások számára érthetetlen.  Egy szép, fiatal nő és a halál tornácán várakozó megtört férfi. Valami megfogott benne. Diót tör nekem. Nagyokat nevetünk. Valahogy megfoghatatlan az egész.  Ajándék.  Talán, hogy olyan szépen beszél a fákról. A fák, az én szerelmeim.  Fura gyermekkori barátságot idéz.  Édesapám erdész barátját,  aki kiskoromban olyan csodálatosan mesélt sz

Füstös teraszon ülve az élet értelméről beszélgetve, soha nem jutunk sehová. Megöl lassan a hiány. Minek ez? Zárjuk be ezt az ajtót. Hagyni, had nyíljon másik. Elfutni attól, ami már úgysem vezet sehová. Mindig elszúrtam vele. Nem tudatosan. Valahogy mégis. Ő türelmes volt. Most mégis elszakadt ez a fura finom szövet. A pici hasadékokon új emberek szivárogtak be. Mások. Ideig-óráig hittünk is szerelmet. Aztán megint csak összehasonlítok, veled. Elkezdel hiányozni. Én is neked. Meg is próbáljuk. De azokat a pici szálkihúzódásokat, mintha már nem lehetne pótolni. Vagy szerezzek arany szálat? Nem tudom. Még érdemes?  Talán, ha végleg bezárnánk ezt a nyikorgó ajtót.  Forró a testem. A déli nap sugarait őrzi még a bőröm...