KÉPmutogató

Megint reggel. Megint egy új lehetőség... Várom. Várom, hogy lássalak. Nem tudom, mi ez.... Valami mágnes húzza a szívemet ahhoz a hideg kőkerítéshez. Jaj, annyira hülye vagyok. Megint bekapcsolt a remény dimenzió. Megint csak áltatom magam. Megint csak kezdek hinni és reménykedni. Megint csak csalódni fogok. Mint mindig. Nem tudom, ki vagy. Mért érzem úgy, hogy megint látnom kell azt mosolyt. A remény játszik a lelkemmel. Mindig csak az a fránya remény. Talán találok valakit, akinek a lelke az én lelkemre zenél. Aztán megint csak a csalódás... Nekem lehet, hogy nincs párom ezen a világon. Lehet, ezt el kellene már fogadni. Beletörődni. De úgy szeretnék én is egy kicsit boldog lenni. Örülni. Érezni, hogy a szerelem száguld az ereimben.  Nem kellene többé egyedül szembenállni a világ bajával.  Biztosan megint csak álmodom. Álmodozom, arról, hogy valaki jön és megfogja a kezem. Velem akar tovább menni az úton...

Ma reggel izgatottan öltözöm. Vajon ma is ott lesz? Kéredések sorozata a fejemben. Izgalmas. Megint pezseg a vérem. Jön a tavasz, lassan rügyeznek a fák... annyira várom már. Nem bírom elviselni a szürkeséget. Valahogy összeszedem magam. Világos színű ruhákat veszek fel, ne tűnjek negatívnak. Vonalat rajzolok a szemem köré. Pírt teszek az arcomra. Vidámságot varázsolok a szívembe.  Lüktet a vér az ereimben. Mért lenne ott? Hülyeség.  És ott van! Ugyanúgy mint tegnap. A kövön ülve, lazán átvetett lábakkal. Kis bögréből kávét iszik.  Na most biztosan el fogok esni.  Figyelem őt. Észrevesz. Mosoly. Rám.  Én is mosolygok. Jaj, nem akarok, de nem tudok nem mosolyogni. Mikor öntudatlanul megy az egész. Lüktet a vér az ereimben. Jó reggelt, mondja. Én legszívesebben körbenéznék, de nem merek. Jó reggelt mondom, és tovább szaladok.  Lüktet a vér az ereimben. 

Fáradtan és álmosan botorkálok reggel. A hideg szürkére dermeszti a házakat, fákat, emberi arcokat. Olyan, mintha sohasem lenne ennek vége...  A szürkeségből kitűnik egy szempár. Melegen mosolyog felém. Mintha már láttam volna, tétovázom. Egy hatalmas épület előtt ül, lazán, a kőkerítésen. Alatta a kőből zöld mohák törik meg a szürkeséget. Kék farmer. Barna mellény. Mennyi szín, és nagy mosoly. Valahogy nem illik bele a környezetbe.  Nem értem. Körbenézek. Én? Aztán valahogy én is mosolygok.  Most mi történik? Még fel sem ébredtem. Zavartan nézem. Ő magabiztosan mosolyog. Biztosan ő az, akinek minden sikerül, gondolom. Aztán azt, hogy én mennyit bénázok mostanában. Valahogy szétestek a dolgok körülöttem. Mintha minden újrarendeződne, én pedig nem értem az új rendezőelveket.  Azt egésznap arra a barna mosolyra gondolok. Kitartóan nézett és mosolygott, amíg el nem tűntem a látóteréből. Kicsoda Ő? 

Egyszercsak felébredsz, és már nem is érted, hogy a francba pazaroltál rá annyi időt. Rá, aki még öt percet sem érdemel. Kába vagy, beleszédülsz a gondolatba. Már nem is érted önmagad. Hogyan lehettél ennyire pazarló? Rá, aki mindig becsapott. Nem csak téged, önmagát is.  Milyen sokszor szeretted volna ha ott alszik, vagy te alszol nála. Aztán egyszercsak rájössz, hogy már nem is akarod. Egyáltalán nem kívánod a jelenlétét. Sőt, már csak zavar.  Öreg, és állandóan kritizál. Nem jó neki semmi. Azt sem tudja, igazából mit akar. De másokat tud kritizálni. Mintha valami joga lenne hozzá.  Ó, fuss! Mondja a belső hang. Szaladj, amilyen messzire csak tudsz. Sose néz vissza!  Sosem számíthattál rá. Amikor komolyan kellett volna a segítsége, akkor hazudott, de nem jött érted, nem segített. Sosem állt melletted a bajban. Hülye tanácsait, még szerencse, hogy nem fogadtad el. Szerencse, hogy van még egy józan apád, akire számíthatsz, aki tényleg ott van melletted a bajbajban.  Szerencs

Este nehezen alszom el. Olyan sok gondolat kavarog a fejemben. Mi van ezekkel az érzelmekkel? Olyan elegem van már belőlük! Teljesen kiszolgáltatott vagyok. Utálom, hogy befolyásolnak. Nem hagynak élni. Rád kell gondolnom, pedig nem akarok. Már valaki másra szeretnék.  Én erős vagyok, de az érzelmek fogvatartanak. Erre gondolok utóljára, amikor ismerős puhaságba süllyedek. Megint a buja kertben vagyok. Ismerős illatok. Mama mosolyogva jön felém. Almáspitét hoz nekem kistányéron. Leülünk. Mama mosolyog.  - Mi a baj? - kérdi.  - Semmi - mondom. Nevetünk. Szeretett íz olvad a számban. Mama sütijei isteniek. Hozzá málnaszörpöt szörcsögök. Kávét hoz mama. Azok az erős feketék. Mosolyok.  - Van, ami nem múlik el soha - mondja, és mosolyog. A tányér kiesik a kezemből. Ó, a virágos porcelán kistányér! Mama átölel. Én zokogok.  - Shhhh - mondja és ringat. A fejem simogatja.  - El kell fogadni. Nem tudsz rajta változtatni. Az érzelmekkel nem lehet hadakozni. -  - Csinálj valamit m

Aztán egyik reggel felkelsz és érzed, hogy lehullottak rólad a terhek. Az a lánc, ami hozzá kötött, elszakadt. Valahogy másként süt a nap. Nincs semmi felhő az égen. Mintha aranyba mártottak volna mindent, amire a nap rásütött. Ragyog, ragyog minden. Most már tudod, hogy megszabadultál. Régen el sem tudtad képzelni ezt a pillanatot. Hiába mesélték a barátok, azt hogy majd végleg kilépve milyen másképp fog kinézni minden. Azt is mondták, hogy majd nem fogod érteni mostani önmagad. Számodra mégis elképzelhetetlen volt a pillanat.  Nem érted, mi történt. Ami ellen annyit harcoltál, most eltűnt. Valahogy minden megváltozott körülötted. Minden pihe könnyű lett. A sóhajok tovaröpültek. Már nem látsz mindenben drámát, sőt mintha egyre vidámabb dolgok történnének.  Kezdődhet egy új élet. Új tapasztalatok. Kihívás. 

Amikor korán reggel átvágsz a történelmi kisváros főterén. Takarítják. Gondos kezek sepregetik. Te az idővel harcolsz. Megint közel vagy a késéshez. Felnézel a várra. Igen, minden rendben. Egyenletesen lélegzel. Szürke köveken koppan a cipőd sarka.  Imádom ezt az érzést, amikor az első hideg levegő nyomja a mellkasomat. Nyomja a főtér gránit burkolatát. Mintha minden vibrálna ebben a hideg rezgésben. Megfoghatatlan. Talán el sem tudom neked mesélni ezt az élményt. Csak olyan jó, megfoghatatlan, ahogy beburkolja a hideg a testemet. Minden szürke, kékesszürke, barna árnyalatban úszik. Csak a piros táskám villan ki a képből.  Este begyújtod a kandallót. Bort forralsz. A tűz mellett ülünk ketten.  Most van a szembenézés ideje.  Az elengedésé.  Olyan sokat harcoltunk. Semmi értelme. Hallod?  Most már ki tudjuk mondani, hogy én többet akarok, és te ezt nem tudod megadni nekem. Gyáva vagy? Félsz feladni az eddigi életedet? Vagy nem szeretsz eléggé? Nem mered magadnak sem bevall