KÉPmutogató

Egyszercsak felébredsz, és már nem is érted, hogy a francba pazaroltál rá annyi időt. Rá, aki még öt percet sem érdemel. Kába vagy, beleszédülsz a gondolatba. Már nem is érted önmagad. Hogyan lehettél ennyire pazarló? Rá, aki mindig becsapott. Nem csak téged, önmagát is.  Milyen sokszor szeretted volna ha ott alszik, vagy te alszol nála. Aztán egyszercsak rájössz, hogy már nem is akarod. Egyáltalán nem kívánod a jelenlétét. Sőt, már csak zavar.  Öreg, és állandóan kritizál. Nem jó neki semmi. Azt sem tudja, igazából mit akar. De másokat tud kritizálni. Mintha valami joga lenne hozzá.  Ó, fuss! Mondja a belső hang. Szaladj, amilyen messzire csak tudsz. Sose néz vissza!  Sosem számíthattál rá. Amikor komolyan kellett volna a segítsége, akkor hazudott, de nem jött érted, nem segített. Sosem állt melletted a bajban. Hülye tanácsait, még szerencse, hogy nem fogadtad el. Szerencse, hogy van még egy józan apád, akire számíthatsz, aki tényleg ott van melletted a bajbajban.  Szerencs

Este nehezen alszom el. Olyan sok gondolat kavarog a fejemben. Mi van ezekkel az érzelmekkel? Olyan elegem van már belőlük! Teljesen kiszolgáltatott vagyok. Utálom, hogy befolyásolnak. Nem hagynak élni. Rád kell gondolnom, pedig nem akarok. Már valaki másra szeretnék.  Én erős vagyok, de az érzelmek fogvatartanak. Erre gondolok utóljára, amikor ismerős puhaságba süllyedek. Megint a buja kertben vagyok. Ismerős illatok. Mama mosolyogva jön felém. Almáspitét hoz nekem kistányéron. Leülünk. Mama mosolyog.  - Mi a baj? - kérdi.  - Semmi - mondom. Nevetünk. Szeretett íz olvad a számban. Mama sütijei isteniek. Hozzá málnaszörpöt szörcsögök. Kávét hoz mama. Azok az erős feketék. Mosolyok.  - Van, ami nem múlik el soha - mondja, és mosolyog. A tányér kiesik a kezemből. Ó, a virágos porcelán kistányér! Mama átölel. Én zokogok.  - Shhhh - mondja és ringat. A fejem simogatja.  - El kell fogadni. Nem tudsz rajta változtatni. Az érzelmekkel nem lehet hadakozni. -  - Csinálj valamit m

Aztán egyik reggel felkelsz és érzed, hogy lehullottak rólad a terhek. Az a lánc, ami hozzá kötött, elszakadt. Valahogy másként süt a nap. Nincs semmi felhő az égen. Mintha aranyba mártottak volna mindent, amire a nap rásütött. Ragyog, ragyog minden. Most már tudod, hogy megszabadultál. Régen el sem tudtad képzelni ezt a pillanatot. Hiába mesélték a barátok, azt hogy majd végleg kilépve milyen másképp fog kinézni minden. Azt is mondták, hogy majd nem fogod érteni mostani önmagad. Számodra mégis elképzelhetetlen volt a pillanat.  Nem érted, mi történt. Ami ellen annyit harcoltál, most eltűnt. Valahogy minden megváltozott körülötted. Minden pihe könnyű lett. A sóhajok tovaröpültek. Már nem látsz mindenben drámát, sőt mintha egyre vidámabb dolgok történnének.  Kezdődhet egy új élet. Új tapasztalatok. Kihívás. 

Amikor korán reggel átvágsz a történelmi kisváros főterén. Takarítják. Gondos kezek sepregetik. Te az idővel harcolsz. Megint közel vagy a késéshez. Felnézel a várra. Igen, minden rendben. Egyenletesen lélegzel. Szürke köveken koppan a cipőd sarka.  Imádom ezt az érzést, amikor az első hideg levegő nyomja a mellkasomat. Nyomja a főtér gránit burkolatát. Mintha minden vibrálna ebben a hideg rezgésben. Megfoghatatlan. Talán el sem tudom neked mesélni ezt az élményt. Csak olyan jó, megfoghatatlan, ahogy beburkolja a hideg a testemet. Minden szürke, kékesszürke, barna árnyalatban úszik. Csak a piros táskám villan ki a képből.  Este begyújtod a kandallót. Bort forralsz. A tűz mellett ülünk ketten.  Most van a szembenézés ideje.  Az elengedésé.  Olyan sokat harcoltunk. Semmi értelme. Hallod?  Most már ki tudjuk mondani, hogy én többet akarok, és te ezt nem tudod megadni nekem. Gyáva vagy? Félsz feladni az eddigi életedet? Vagy nem szeretsz eléggé? Nem mered magadnak sem bevall

Néha olyan bőkezű az élet. Csak repülsz, sugárzol. Mindenki megjegyzi. Máskor meg mindent elvesz. Ledob a mélybe és megtapos. Valahogy ezeket mindig, mindig egyszerre teszi. Vagy ad, vagy elvesz. Semmi kiegyenlítődés. Van, amikor minden megvan, máskor meg semmi.  Most a semmi van. Nagy üresség közepén ülök egyedül, s várok. Hogy mire? Szebb napokra? Vagy egyszerűen csak a változásra? Valakire? Fuldoklom. Fejem a víz alatt. Kilátás semmi. És az a valaki, aki számított, akiért dobogott a fél szívem, most ellöki a kezem. Persze, mikor is tenné? Mindig így tesz, amikor baj van. Ugyan, mért csodálkozom ezen? A kórház előtt is otthagyott a nagy táskával, a halál kapujában. Most mért tenne másként, ha akkor is rendjén valónak érezte azt? Inkább a fejem nyomja a víz alá. Biztosan azt gondolja, kibírom. Kibírom, persze. De a közös óránk már visszafelé számol. Alig vannak már percek rajta. Lehet, jobb is így. Oly sok fájdalmat okozott önzésével. Ugyan, mit sajnálok rajta, egyik bar

A boldogság ellopott pillanatokban lakik, az ellopott időben.  Kocsiba ülsz. Vezetsz 2 órát, csak hogy valakivel találkozz, aki fontos neked. Mert aki igazán fontos, attól nem sajnálsz semmit. Érte az ember bármit megtesz.  Kocsiba ülsz, vezetsz 2 órát. Csak hogy találkozz valakivel, akit már régen nem láttál. A találkozás feltölt szeretettel. Fontos neked, és most sír a telefon másik végén. Azt mondja, becsapták és közben nagyokat fúj a zsebkendőjébe. Virágot és sütit viszel neki. Ezt még Tőle sose kapta, hüppögi. Neked meg a szíved szakad belé, hogy ő ettől csak többet és szebbet, meg a világ minden kincsét. A szíved szakad a zokogásába. Milyen hülyeség, hogy elválaszt tér és idő. Ez ellen már tenni nem lehet. Marad ez az ellopott néhány óra.A megállított idő. Örök barátság köt vele össze. Több nem lehet, mert már minden ellene játszik. A tér és idő nagy úr, felrúgni nem lehet.  Kocsiba ülsz, pedig repülnél, mert ő sír, fájdalma beléd mar.  Majd átöleled, ha ott leszel. Kic

Azt mondod, valami melankólia árad belőlem. Vidám vagyok, sokat nevetek és mégis. Talán az, hogy már egészen kicsi korom óta tudom, tényleg tudom, hogy a most és az itt mellett van egy párhuzamos világ. Nem, sosem féltem tőle. Egyszerűen tudtam, hogy létezik. Nálunk a halál sosem volt tabu. Valahogy az is benne volt a mindennapjainkban. Ahogy az állatok is elpusztultak körülöttünk, annyira volt természetes, hogy az is elmegy, akinek lejárt az ideje. Szerencsére kiskoromban csak olyan ment el a családból, rokonságból akinek tényleg lejárt az ideje. Megkímélt a Jóisten. Nem volt idő előtti halál.  Az csak később lett... A legkedvesebb barátnő személyében. Megannyi emlék és titok őrzője. Feldolgozhatatlan. Értelmezhetetlen. Ahogy ülünk a Népkertben és olyan titkokat mesélünk egymásnak, amit a saját édesanyánknak sem soha. Pedig mindketten szerettük az anyukánkat. Most, valahogy ezen az estén itt vagy velem. Igen, talán azért is, mert pár napja még én is a halál kapujában álltam. Vagy