KÉPmutogató

Leül a konyhában és nézi, hogyan főzök. Közben azt kérdezi, hogy mi a szerelem. A kezemben megáll a fakanál. Nézek rá. Még csak tizenhét, és lányból van. Most mit mondjak? Hazudjak? A szerelem? Ez a különleges érzés vad lovakon száguld és irányíthatatlan. Egyszer csak melléd lép valaki. Különös vonzást érzel, ami nem enged. Megint mellette akarsz állni, megint csak vele akarsz lenni. Csak látni is boldogság. Majd megakarod érinteni. Legyőzhetetlen kínt érzel, hogy hozzáérj. Mindig csak vele akarsz lenni, mert feltölt a jelenléte. Az idő szárnyakat kap. A fényben állsz végig, miközben kinn esik az eső. Talán ezért születtünk a világra, hogy átéljük, hogy összetörjön, hogy gyermekek szülessenek belőle és örökre a szívünkben hordjuk az emlékét.  

Most tudom, hogy nem lenne szabad továbbmennem veled, el kellene engednem a kezed. Hátralépni, figyelni azt, ahogy eltávolodsz. De nem tudom megtenni. Vigyázz, mondja az agy, de a szív repít és nem tud ellenállni. Át akarom élni. Minden sejtem vibrál és már nem lehet leállítani. Hiába jelez az agy, hiába súgja, ez veszélyes! Csak fogom a kezed és szárnyalok! Tudom, hogy nagy árat fogok fizetni. Utánad senkit nem tudok tudni majd így szeretni. Lehet, hogy mindent elveszitek. Mégsem tudom elengedni a kezed.