KÉPmutogató

Emlékszem tegnap, amikor az utcán sietve mentünk valahová, váratlanul megfogtad a kezem. Nem is értettem. Gondoltam, biztosan csak húzol magad után. A házak olyan fura, szürkés fényben úsztak. Meg sem mertem szólalni. Fogtam a kezed. Bár mosolyogva, kérdőn néztem rád, de nem volt válasz. Akkor most tényleg megfogta a kezem. Nyilvánosan. Csak előre néztél. Én többször rád. Hol érdeklődve. Hol csak mosolyogva. -Van ilyen?- kérdeztem magamtól. Hogy valaki megfogja a kezem és melegség tölti be a szívem? Jó így vele menni, sőt büszkeség, hogy vele... Meg sem mertem szólalni. Gondoltam, hogy mondani kellene valamit, de most minden szó olyan értelmetlennek tűnik. -Jaj, csak el ne rontsam- ez volt a második gondolatom. El ne rontsam, mint máskor, és már el is kezdtem félni. -De rajta is múlik. Ha Ő is akarja, nem ronthatjuk el- iszonyúan cikáztak a fejemben a gondolatok, miközben ő annyira természetesen fogta a kezem, mintha ki tudja mióta így járnánk. Csendben mentünk. Se ő, se én nem szóltun