KÉPmutogató

-Van még időnk? - kérdezed bizonytalanul, rád egyáltalán nem jellemző módon. -Szerinted van?- a szemedbe nézek. Majd a Duna felé fordulunk mindketten. Csend van és hideg. -Olyan igazságtalan ez az egész. Még csak most találtunk egymásra- mondod. Miközben a szemedbe nézek, eszembe jut, nekem alapélményem az, hogy amikor boldog vagyok az életben, akkor mindig történik valami, és a boldog perceknek vége lesz. Mintha valaki figyelne, és amikor a boldogságjelző sípol, akkor megnyomja a gombot. Aztán minden felborul, a tér torzul és egy másik helyen találom magam, idegen emberek között. Biztosan figyel és résen van a gomb kezelője. Gyermekkoromat egy téren töltöttem. Amikor végre kialakult egy jó kis csapat belőlünk, ott lakó gyerekekből, szinte abban a pillanatban ez fel is bomlott. Elköltöztek a barátaim. Egyedül maradtam. Hideg volt a tér, még nyáron is. Pont, mint most. Fáztam. Vagy kamaszkoromban, amikor egyedül ülök a fasornál a padon, mert a többiek elköltöztek, vagy más iskolába ment