KÉPmutogató

Nyomom a gázt, mintha az életem múlna ezen. Nem tudom, mi van velem. Nem is ismerem ezt a lányt. Csak az elmém játszik velem. Csak egy gyenge mosoly, én nyomom a gázt és repülök.  Hozzá... akit nem ismerek.  Mi ez az egész? Mi játszik velem? Mit képzelek ebbe az egészbe? Hülyeség. Nem szoktam belegondolni. Valaki vagy bejön, vagy nem. Annyira nem teszek bele hangsúlyt. Valahogy csak lesz. Nem túlzom el a történetet. Most meg itt vagyok és rohanok.  Hozzá. Az ismereretlenhez. Nem tudom, mi játszik velem. Mi ez? Varázslat? Sors? Karma?  Most már biztosan meg kell ismernem. Lehet, valami titkos üzenetet kell átadnia. Üzenetet, mely megváltoztatja az életem. Vagy én változtatom meg az ő életét.  Nem tudom, mi ez. De jó nagyon.  Elkéstem. Idegesen csapkodom a kormányt. Aztán ráborulok és sírok. Én. Évek óta nem sírtam. Nem is értem, mi történik?

Persze, hogy nincs itt! Nincs itt!  Mire gondoltam? Mit akartam? Ó, de hülye vagyok! Bedőlök egy ismeretlen mosolynak. Mert már ennyire vágyom arra, hogy szeressenek, hogy lennék valakié.  Megállok a hideg kőkerítés mellett, ott ahol a múltkor ült. Egy pillanatra leülök a helyére. Aztán összeomlik bennem minden.  Mit akartam?  Szeretni?  Ó, nem jár mindenkinek ez a jutalom...  Aztán a könnyek, mint sűrű fátyol vonják be arcomat. Siratom magam. Mert azt hittem, megérdemelném én is, hogy szeressenek. Én balga azt gondolom, hogy mindig jó voltam és ezért megérdemelném, hogy hozzám is azok legyenek. De nem. Én pedig nem tudok másmilyen lenni. Valami hibás program miatt, valahogy mindig kedves vagyok és próbálok segíteni. Még akkor is, ha nincs jutalom. Kezdek ebbe belefáradni. Egyre többször gondolom azt, hogy igazságtalan ez az egész. Inkább hazamegyek és leszek egyedül. 

Reggel korán keltem, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat. Mégis ott kellett volna aludni abban az északkeleti városban, hogy közelebb legyek ahhoz a hideg, megtört kőkerítéshez.  Nyomom a gázt, amennyire csak lehet. Félek, nem fogok odaérni. Megint csak csalódást fogok okozni.  Mint mindig. Törekszem a jóra, de valahogy állandóan közbejön valami. Annyira szerettem volna egy szép családot. Megadatott. Jött Csongor. Mindenki boldog volt. Úgy éreztem, enyém a világ. Majd kicsúszott a kezemből az irányítás. Elkezdtem a pénzre hajtani.  Azt hittem, ha mindent megadok a családomnak, akkor minden rendben lesz. Aztán a sok meló miatt eltávolodtam tőlük. Egyre nőtt a távolság. A végén szétcsúsztak a lapok. Többé már nem lehetett egymáshoz közelíteni az érzéseket. Csongor, a buja göndör fürtöcskéi. Az illata. Istenem, szívfájadalom. Belőlem aztán vasárnapi apuka lett. Próbáltam helyrehozni a dolgokat, de a sok sebet már nem lehetett meggyógyítani.  Kettétört a szívem. Azt hittem több