KÉPmutogató

Megint reggel. Megint egy új lehetőség... Várom. Várom, hogy lássalak. Nem tudom, mi ez.... Valami mágnes húzza a szívemet ahhoz a hideg kőkerítéshez. Jaj, annyira hülye vagyok. Megint bekapcsolt a remény dimenzió. Megint csak áltatom magam. Megint csak kezdek hinni és reménykedni. Megint csak csalódni fogok. Mint mindig. Nem tudom, ki vagy. Mért érzem úgy, hogy megint látnom kell azt mosolyt. A remény játszik a lelkemmel. Mindig csak az a fránya remény. Talán találok valakit, akinek a lelke az én lelkemre zenél. Aztán megint csak a csalódás... Nekem lehet, hogy nincs párom ezen a világon. Lehet, ezt el kellene már fogadni. Beletörődni. De úgy szeretnék én is egy kicsit boldog lenni. Örülni. Érezni, hogy a szerelem száguld az ereimben.  Nem kellene többé egyedül szembenállni a világ bajával.  Biztosan megint csak álmodom. Álmodozom, arról, hogy valaki jön és megfogja a kezem. Velem akar tovább menni az úton...

Ma reggel izgatottan öltözöm. Vajon ma is ott lesz? Kéredések sorozata a fejemben. Izgalmas. Megint pezseg a vérem. Jön a tavasz, lassan rügyeznek a fák... annyira várom már. Nem bírom elviselni a szürkeséget. Valahogy összeszedem magam. Világos színű ruhákat veszek fel, ne tűnjek negatívnak. Vonalat rajzolok a szemem köré. Pírt teszek az arcomra. Vidámságot varázsolok a szívembe.  Lüktet a vér az ereimben. Mért lenne ott? Hülyeség.  És ott van! Ugyanúgy mint tegnap. A kövön ülve, lazán átvetett lábakkal. Kis bögréből kávét iszik.  Na most biztosan el fogok esni.  Figyelem őt. Észrevesz. Mosoly. Rám.  Én is mosolygok. Jaj, nem akarok, de nem tudok nem mosolyogni. Mikor öntudatlanul megy az egész. Lüktet a vér az ereimben. Jó reggelt, mondja. Én legszívesebben körbenéznék, de nem merek. Jó reggelt mondom, és tovább szaladok.  Lüktet a vér az ereimben. 

Fáradtan és álmosan botorkálok reggel. A hideg szürkére dermeszti a házakat, fákat, emberi arcokat. Olyan, mintha sohasem lenne ennek vége...  A szürkeségből kitűnik egy szempár. Melegen mosolyog felém. Mintha már láttam volna, tétovázom. Egy hatalmas épület előtt ül, lazán, a kőkerítésen. Alatta a kőből zöld mohák törik meg a szürkeséget. Kék farmer. Barna mellény. Mennyi szín, és nagy mosoly. Valahogy nem illik bele a környezetbe.  Nem értem. Körbenézek. Én? Aztán valahogy én is mosolygok.  Most mi történik? Még fel sem ébredtem. Zavartan nézem. Ő magabiztosan mosolyog. Biztosan ő az, akinek minden sikerül, gondolom. Aztán azt, hogy én mennyit bénázok mostanában. Valahogy szétestek a dolgok körülöttem. Mintha minden újrarendeződne, én pedig nem értem az új rendezőelveket.  Azt egésznap arra a barna mosolyra gondolok. Kitartóan nézett és mosolygott, amíg el nem tűntem a látóteréből. Kicsoda Ő?