KÉPmutogató

Este nehezen alszom el. Olyan sok gondolat kavarog a fejemben. Mi van ezekkel az érzelmekkel? Olyan elegem van már belőlük! Teljesen kiszolgáltatott vagyok. Utálom, hogy befolyásolnak. Nem hagynak élni. Rád kell gondolnom, pedig nem akarok. Már valaki másra szeretnék.  Én erős vagyok, de az érzelmek fogvatartanak. Erre gondolok utóljára, amikor ismerős puhaságba süllyedek. Megint a buja kertben vagyok. Ismerős illatok. Mama mosolyogva jön felém. Almáspitét hoz nekem kistányéron. Leülünk. Mama mosolyog.  - Mi a baj? - kérdi.  - Semmi - mondom. Nevetünk. Szeretett íz olvad a számban. Mama sütijei isteniek. Hozzá málnaszörpöt szörcsögök. Kávét hoz mama. Azok az erős feketék. Mosolyok.  - Van, ami nem múlik el soha - mondja, és mosolyog. A tányér kiesik a kezemből. Ó, a virágos porcelán kistányér! Mama átölel. Én zokogok.  - Shhhh - mondja és ringat. A fejem simogatja.  - El kell fogadni. Nem tudsz rajta változtatni. Az érzelmekkel nem lehet hadakozni. -  - Csinálj valamit m

Aztán egyik reggel felkelsz és érzed, hogy lehullottak rólad a terhek. Az a lánc, ami hozzá kötött, elszakadt. Valahogy másként süt a nap. Nincs semmi felhő az égen. Mintha aranyba mártottak volna mindent, amire a nap rásütött. Ragyog, ragyog minden. Most már tudod, hogy megszabadultál. Régen el sem tudtad képzelni ezt a pillanatot. Hiába mesélték a barátok, azt hogy majd végleg kilépve milyen másképp fog kinézni minden. Azt is mondták, hogy majd nem fogod érteni mostani önmagad. Számodra mégis elképzelhetetlen volt a pillanat.  Nem érted, mi történt. Ami ellen annyit harcoltál, most eltűnt. Valahogy minden megváltozott körülötted. Minden pihe könnyű lett. A sóhajok tovaröpültek. Már nem látsz mindenben drámát, sőt mintha egyre vidámabb dolgok történnének.  Kezdődhet egy új élet. Új tapasztalatok. Kihívás.