Nagylevegő
Néha olyan bőkezű az élet. Csak repülsz, sugárzol. Mindenki megjegyzi. Máskor meg mindent elvesz. Ledob a mélybe és megtapos. Valahogy ezeket mindig, mindig egyszerre teszi. Vagy ad, vagy elvesz. Semmi kiegyenlítődés. Van, amikor minden megvan, máskor meg semmi. Most a semmi van. Nagy üresség közepén ülök egyedül, s várok. Hogy mire? Szebb napokra? Vagy egyszerűen csak a változásra? Valakire? Fuldoklom. Fejem a víz alatt. Kilátás semmi. És az a valaki, aki számított, akiért dobogott a fél szívem, most ellöki a kezem. Persze, mikor is tenné? Mindig így tesz, amikor baj van. Ugyan, mért csodálkozom ezen? A kórház előtt is otthagyott a nagy táskával, a halál kapujában. Most mért tenne másként, ha akkor is rendjén valónak érezte azt? Inkább a fejem nyomja a víz alá. Biztosan azt gondolja, kibírom. Kibírom, persze. De a közös óránk már visszafelé számol. Alig vannak már percek rajta. Lehet, jobb is így. Oly sok fájdalmat okozott önzésével. Ugyan, mit sajnálok rajta, egyik bar