KÉPmutogató

Füstös teraszon ülve az élet értelméről beszélgetve, soha nem jutunk sehová. Megöl lassan a hiány. Minek ez? Zárjuk be ezt az ajtót. Hagyni, had nyíljon másik. Elfutni attól, ami már úgysem vezet sehová. Mindig elszúrtam vele. Nem tudatosan. Valahogy mégis. Ő türelmes volt. Most mégis elszakadt ez a fura finom szövet. A pici hasadékokon új emberek szivárogtak be. Mások. Ideig-óráig hittünk is szerelmet. Aztán megint csak összehasonlítok, veled. Elkezdel hiányozni. Én is neked. Meg is próbáljuk. De azokat a pici szálkihúzódásokat, mintha már nem lehetne pótolni. Vagy szerezzek arany szálat? Nem tudom. Még érdemes?  Talán, ha végleg bezárnánk ezt a nyikorgó ajtót.  Forró a testem. A déli nap sugarait őrzi még a bőröm...